Az alábbi iromány még ápr. 30-a éjjel született.
Szabad hétvégémen kiutaztam húgomhoz. Ez már önmagában mindig jó, mert nagyon jókat tudunk beszélgetni, de ritkán tudjuk ezt megtenni a távolság miatt. És amiért még jó, mert bár külön utakon indultunk el, a lényeglátásban hasonló helyre jutottunk és remélem a fejlődésünk már párhuzamosan megy (és a végtelenben találkozik), ha az utak módja, továbbra is különböző. A mostani látogatásnak is nagyon sok pozitívuma volt, van és remélem holnap még lesz. Az alap persze a beszéd, amihez társul shoppingolás, séta, sushi evészet, szép épületek látványa, illatok, vízipipa, társasjáték… De ami a legfontosabb élmény, az az „utazás”. A múltamba és/ vagy a legbelső énembe? Ki tudja. Mint említettem korábban, húgom prananadizik és tud „utaztatni”. Ez utóbbitól borzasztóan féltem. Valahogy úgy voltam vele, mint szerintem a legtöbb ember, hogy féltem látni ezt a belső világot. Mit fog kihozni? Ciki lesz vagy egyáltalán meg fogok tudni birkózni azzal a problémával, amit a felszínre hoz? De azt is tudtam, hogy nem futamodhatok meg előle. Ha ezt tenném, akkor ott lesz egy kudarcélmény, hogy nem mertem megtenni és azt nem akartam. A cél lelkem építése, ha lehet a legmagasabb szintre. Így utólag nyugodtan mondom, hogy nagyon jó volt. És ez nem azt jelenti, hogy könnyű volt. Volt sírás örömömben, bánatomban, félelem és feloldozás. Olyan dolgok jöttek elő, amik nagyon jól szembesítettek azzal, hogy van, amiben a felszínt láttam csak és csak azt értelmeztem. Hirtelen felbukkanó, majd gyorsan el is süllyesztett érzések nyertek az „utazás” alatt értelmet. Most már sokmindennek (de még messze nem mindennek) megláttam a mélyét és így a felszín teljesen új értelmet nyert. Sajnos azt nem írhatom le, hogy mi minden volt probléma és ezek milyen más értelmet nyertek. Részben mert leírva másnak nem úgy érthető(és egyébként is magánügyJ) , részben meg azért, mert ezeket az új értelmeket még nekem is magamévá kell tenni . Újra és újra átgondolni, rögzíteni, hogy ez miben más, mint ahogy eddig gondolkodtam, cselekedtem. Mik irányították az érzelmeimet. Segítenek az átélt helyzetek. Most, hogy már látok egy mélyebb réteget, tudom, hogy miből fakadnak és hogy miért nem jó a reakció, mert látom, hova vezet. Most már ennek a tudásnak a birtokában kell tudatosan tovább élnem az életemet, mert az egésznek csak akkor van értelme.
A lényeg: aki csak teheti, és szeretne mélyebb rétegekbe kerülni, szeretne szebb, kiegyensúlyozottabb életet élni, szeretne megszabadulni a korábbi ÉNek problémájából fakadó, öröklődő feladattól (azáltal, hogy megoldja őket) az próbálja ki az „utazást”.
(Remélem hugi, nem írtam butaságot?! Ha igen, javíts ki légyszi!)
