Kéthetente egy hétvége az enyém. Én döntöm el, hogy ilyenkor mit teszek. Ilyen hétvégém volt nemrég. Nincs kötelező háztartás, munka, gyerek (félre ne értsétek, ennek annyira nem örülök). Az ilyen hétvégéket arra használom, hogy feltöltődjek, hogy mire visszakapom a gyerekeket, egy nagyon kipihent, ezerrel mosolygós anyát kapjanak. A kipihentséget pedig nem úgy érem el, hogy alszom. Nem! Régebben azt hittem, az a bajom, hogy nem alszom eleget. Most sincs időm többet aludni, sokszor éjjel főzöm meg a másnapi ebédet, rakok rendet…, mert délután inkább a gyerekekkel játszom. Többre mennek vele, mintha egy múzeumlakásban élnénk például. De már rájöttem, sokkal jobban érzem magam, ha ilyenkor (szabad hétvégéken) csak magammal törődöm. Ilyenkor jöhetnek hatalmas séták egyedül, a gondolataimba mélyedve, elmerülve a természetben, színház, mozi, barátnőkkel való találkozás, vagy akár shoppingolás… Persze ez utóbbi nem azt jelenti, hogy kifosztom a boltokat. Inkább csak annyit, hogy végigjárom a boltokat ha kell valami és sportot űzök abból, hogy márkás cuccokat
Ezen a hétvégén is így voltam Mo. egy nagyvárosában. Hatalmas séta, majd boltok, ebéd, kiültem a sétáló utca egyik padjára, figyeltem az embereket, amint simogatják a szökőkutakból előtörő vizet, a gyerekek pedig nagyokat sikongva ugrálnak a földből fakadó víz elől. Ami persze sokszor nem sikerült, de kit zavart. Meleg őszi nap volt. Olvastam egy könyvet (készültem rá, hogy rámtör az irodalom éhség). Aztán találkoztam rég nem látott barátnőimmel egy kedves teázóban. Majd hazautaztam az utolsó vonattal. Mindez nem került sokba és én mégis maximálisan feltöltődtem.
Amire szeretnék kilyukadni ilyen hosszú elővezetés után, hogy férjek (élettársak), apák, gondoljatok néha a feleségetekre. Ha szeretnétek, hogy feleségetek, gyermekeitek anyja, mosolygós legyen, küldjétek el rendszeresen „szabadságra”. Még akkor is, ha eleinte tiltakozik, vagy az ilyen időt a lakás kitakarításával töltené. Ne engedjétek ezt! Eleinte nehezen fog menni sokuknak, de pár alkalom után ráéreznek az ízére majd és már ők fogják igényelni. Muszáj minden nőnek saját magára időt fordítania, különben idővel elszürkült, megsavanyodott, esetleg még el is hízott ember fog visszanézni rá a tükörből. A sétákat, kirándulásokat külön ajánlom minden nő társamnak, amikor van időnk rendbe szedni a gondolatainkat. Ezek jó alkalmak arra, hogy végiggondoljuk kik is vagyunk, mit is akarunk, mit valósítottunk meg és még milyen terveink vannak. Mert tervek kellenek, ezek éltetik, hajtják az embert napról napra.
Végszóként pedig kis ízelítőt adnék abból a könyvből, amit akkor kezdtem el olvasni, és amiből számtalan dolgot ide másolnék, de nem lehet. Az idézetek: Márai Sándor Ég és Föld című művéből vannak. Ajánlom mindenkinek. Bár sokszor foglalkozik benne a halállal, mégis annyi bölcsesség, éleslátás van benne, hogy engem nagyon megfogott.
„A bátrak: Már csak azokat tisztelem, akik mernek fölöslegesen érezni. Akik elég bátrak fölöslegesen gondolkozni. Mindenki olyan célszerű már… Mindenki olyan tauglich (alkalmas, használható). Azokat tisztelem, akik mernek ilyen szavakat gondolni: „én.” Vagy: „Szeretlek, szép, hideg unalom.” Senkit sem tisztelek többé, akiről elhiszem, hogy napközben ilyen kezdettel is eszébe juthat valami: „Különös tekintettel a fennálló lehetőségekre.”
Az alábbi idézet nagyon illett ahhoz a napsütötte szombathoz.
„Üveg: Szeptember végi nap, s minden olyan meghatóan világos és gyöngéd, mintha a világot, ezt a törékeny alkotást, üveg mögé rejtették volna.
Most, a szeptemberi üvegszekrényben, látni, hogy a világ csakugyan remekmű. A fák csapzott, kócos lombjaikkal, e macskajajos szalmaözvegyek. A kertek, azzal a fanyalgó dísszel, mint a ravatalok, a jegenyék a fagyönggyel, mint a koporsót vonszoló tollas lovak. A rétek a szeptemberi napsütés ünnepélyes, hideg reflektorfényében. Csend van. Mindjárt fellép a hős, talpig vértben, s kaszabolni kezdi a dáliákat.
Most minden messzi van, s valószerűtlen. A levegő, ha megérinted, hideg hangot ad, mintha üveget kocogtatnál. Udvariasan állok a kirakat előtt, nézem a kiállított tárgyakat, s nem vágyom semmire.”
Az utolsó idézet, amit azért másolok ide, mert úgy érzem, hogy az én munkám is ilyen. Remélem, hogy ha nem is minden hozzám forduló ember, de páran közülük azt érzik, hogy alkottam velük, bennük valamit, akkor már megérte:
„Munka: ...Dolgozni nem lehet öncél. Dolgozni csak úgy érdemes, ha az ember alkot valamit: egy pár cipőt, mesterien, úgy, ahogy más nem tudja vagy egy regényt, mesterien, ahogy más nem tudja vagy gyógyít, mesterien, mintha Isten megsúgta volna a titkot. Örökké hálás vagyok a sorsnak, hogy nem tudok dolgozni; csak alkotni tudok.”
