Az alábbi történet még számomra is érdekes.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, neki kell egy monchhichi. Addig, addig mondogatta mindenkinek, hogy egy olyan kedves barát, aki szinte már rokon számba megy, megajándékozta egyel. Olyan pici volt a monchhichi, hogy pont elfért a markában, zsebében… Mindig nála volt. Éjjel-nappal, utcán, oviban, akárhova ment. Mindenkinek mutogatta is, annyira büszke volt rá.
Hiába kérte az anyukája, hogy ne cipelje mindenhova, mert állandóan leesik, koszos lesz, ne adjisten még el is veszhet. De ő képtelen volt megválni tőle.
Egyik nap különórára ment a kislány, kabátzsebében ott az elmaradhatatlan játék. Persze mindenütt elő kellett kapni, fűnek-fának megmutatni, vadidegeneknek is a villamosokon. Amikor utoljára látta a kislány és anyukája, az az utolsó villamos volt hazafele. Mire beléptek a lakás ajtaján, a monhhichi eltűnt. Keresték táskában, kabátban, felforgattak mindent, de sehol nem találták. Borzasztóan nagy volt a bánat.
Hónapok teltek el azóta, hogy ez történt. Aztán a mai délután, így szólt az anyuka: „Tessék rendet csinálni végre a gyerekszobában! Kerüljön minden játék vissza a saját dobozába, ne legyenek össze-vissza az alkatrészek.” És ekkor történt a csoda. A kis monchhichi egy gyakran használt kartondoboz aljáról került elő, ami hol hajó volt, hol házikó, hol csak megágyaztak benne…, szóval tényleg sűrűn rámolták át, forgatták fel s le. Nagy volt az öröm a kis lurkónál.
Az én mesém ennyi volt, igaz volt, füle-farka benne volt.
Az érdekes benne pedig tényleg az, hogy most nem egy nevelő célzatú játék eldugásról volt szó a mama részéről, amit majd egyszer visszaad, hanem tényleg eltűnt a játékszer. Én sem tudom, hogyan történhetett meg mindez.
