Támasz(?)

Gondolt-e valaki arra, hogy amikor hozzáfordulnak segítségért, és itt leginkább lelki segítségre gondolok, akkor általában úgy reagálunk rá, hogy megpróbálunk mindenféle tanácsokat adni. Szeretnénk megvilágítani neki a probléma másik oldalát, vagy próbáljuk a problémáját úgy beállítani, mintha az nem is lenne akkora probléma. Vagy olyanokat mondunk, mint például hogy nézze a többi embert, nekik mennyivel rosszabb. Pedig neki akkor az a probléma a legnagyobb és kicsit sem érdekli abban a pillanatban a másik ember. Sokszor nem tanácsokra van szüksége, csak arra, hogy meghallgassák, hogy együtt érezzenek vele, hogy kisírhassa magát és nem is kéne különösebben lépnünk. Ilyenkor lehet nem is lenne más feladatunk, mint ott állni és hallgatni. Mert a sok „tanács” után csak azt fogja érezni, hogy ő rosszul gondolkodik, hogy az, amiket érez, az nem számít, azt el kell magában nyomni. Miért nem tudunk néha csendben maradni és csak ott állni? Vagy annyit mondani, hogy „megértelek” és kész. Nem mondom, hogy nem kell néha valakit „kijózanítani”, csak azt, hogy nem mindig ez a jó megoldás.