Az egész történet azért jutott eszembe, mert olvastam a Mosolyszün/ret című könyvet, aminek egy részében pont arról van szó, hogy értékelni kell a mát, a sok-sok pozitív dolgot, ahelyett, hogy siránkoznánk.

Egy ismerősöm rendelkezik 1 gyerekkel, 1 férjjel és egy másik hímnemű „baráttal” (aki pótolja mindazt, amit a férjétől nem kap meg). Arra panaszkodott, hogy az utóbbi barát már napok óta nem hívta, pedig régen bezzeg még a férfi volt felháborodva, ha a lányzó 10 percig nem jelzett a neten semmit.  És hogy ő most mit csináljon, hívja vagy sem? Én szépen csendben hallgattam, hiszen jónak panaszkodik, 2,5 éve egyedül nevelem a gyerekeimet, körülötte meg vannak ketten is. De nem mondtam. Részben azért, mert neki most arra volt szüksége, hogy valakinek kipanaszkodhassa magát, részben meg azért, mert ha ezt mondom, akkor úgy tűnne, panaszkodom. Pedig semmi okom a panaszra.  Részemről igyekszem látni az élet napos oldalát (persze, előfordul, hogy nem sikerül, de nem ez a jellemző) Egyért azért sajnálom, hogy nem szóltam közbe, mert ő így rossz oldalról látja a dolgokat, ahelyett hogy a szépet nézné, van családja, barátja… Hátha elgondolkodott volna a helyzetén és abbahagyta volna a sirámot.