Az egész ott kezdődött, hogy péntek délutántól apás hétvége volt, ergo a lányaimat át kellett adnom. Már eleve ezt utálom. Nem azért, mert nem tudok magammal mit kezdeni az ilyen hétvégéken, hanem mert nem hallom a csivitelésüket. Olyan dolgokon mennek/mehetnek keresztül, aminél nem lehetek mellettük, hogy megmagyarázzam, megvigasztaljam…, vagy jobb esetben egyszerűen csak együtt örüljünk. Egyszóval piszkosul tudnak hiányozni.
Átadtam a lányaimat, és mentem dolgozni. Nincs jobb a munkaterápiánál ilyenkor! ;) De persze ez csak vicc.
Aztán hívott volna nővérkém, de kinyomtam, mert még mindig dolgoztam. Mire végeztem, folyamatosan mással beszélt, ezért elindultam hazafele. Mire sikerült kapcsolatba lépnem, már messze jártam tőlük. Így lemaradtam egy jó kis családi vacsiról, borról, beszélgetésről.
Otthon csak tettem, vettem és nem vettem észre, hogy az ágyra szerelt kislámpát, ami persze égett, levertem. Naná, hogy az égő részével a szivacs felé. Mire megéreztem az éget szagot és elkezdtem vadászni a forrást, és mire főleg megtaláltam, már enyhén szólva füstölt a matrac. Lerántottam az ágyról a lámpát, kihúztam, leraktam valami biztonságos helyre, majd nyakon öntöttem a matracot egy halom vízzel. De nem volt elég. Ezért kiráncigáltam az amúgy sem könnyű szivacsot a fürdőszobába. Égett felével beforgattam a kádba és csak zuhanyoztam és zuhanyoztam rá a vizet, mert meglepő módon, hiába érte már a víz az égett részt, a felette levő - látszólag ép rész még mindig füstölt. Csak tudnám, miből van ez a matrac. A tüzet megfékeztem, szellőztettem, de a szag még most, másnap is borzalmas a lakásban. Éjjel alig bírtam elaludni, folyamatosan attól tartottam, hogy mi van, ha mégse oltottam el rendesen. Aztán persze a fáradtság győzött.
Ma el akartam menni csavarogni, de az idő is olyan borús és hideg is van, ezért csak levittem a szemetet és gondoltam élelmiszert csak kell vennem, elindultam egy nagybevásárlásra. Gondoltam itt az idő, gyerekek nélkül könnyebb sokat vásárolni és különben is van nekem egy IKEA-s kis húzókám, majd az segít hazacipelni mindent. Odafele még elvittem a szelektív szemetet és az 1 hónapja összegyűjtött, már kinőtt, de még használható állapotú cipőket a megfelelő konténerbe. Gondoltam, szar nap ide-oda, tegyünk valami jót is. Na az a lényeg, hogy én jól bevásároltam, mert már sokminden kifogyott, elindultam gyalog haza, mert azt tudtam, hogy a csomagot képtelen lennék felemelni a villamosra. És különben is 5 villamosmegálló az smafu. Na ja nekem, de nem a kis csomag hordozó „szolgámnak”, pláne amilyen járdák vannak Mo-on. Alig értem túl az út felén, amikor az egyik keréktartó nemtommi, kitört. Furcsa, de már mikor elindultam, tudtam, hogy ki fog törni. A női megérzés, amire a legritkább esetben hallgatok. Nem voltam rest, kerék vissza a tengelyre. 0,5-5 méterenként raktam vissza a kereket (jó sokan megbámultak), de nem adtam fel, mert tudtam, hogy meg se bírom emelni a csomagot, nemhogy hazáig húzzam. Volt, hogy autó alatti állati nagy sárból szedtem ki, mert ami gurulhat, az el is gurul. De félutcányira a házunktól, olyan mélyre gurult egy autó alá, hogy ha csak be nem fekszem alá (sár volt!!!), esélyem se lett volna elérni. Így a maradék röpke 100 méteren, egy keréken egyensúlyoztam. De! Itthon vagyok. Reggel ugyan még megrántottam a nyakam, az úton hazafele kiszakadt a cukor…, de ezek már csip-csup apróságok. Mire hazaértem, megfogadtam, hogy nem nyúlok lehetőleg semmihez. Persze azért elmosogattam. Naná hogy nem vettem fel kötényt és a víz a szoknyámon kötött ki :D
Ezért most úgy döntöttem, hogy rendelek magamnak egy pizzát, kinyitok egy sört (a csokin már túl vagyok) és leülök olvasni. Mindezt pedig addig csinálom, amíg el nem megy rólam az ártó szellem (hogy ezt miből fogom tudni, ha semmit nem teszek, még nem tudom), vagy amíg haza nem jönnek a gyerekeim.
ÉS MOST, HOGY MÁR KIÍRTAM MAGAMBÓL AZ ELKESEREDETSÉGEMET, CSAK NEVETEK AZ EGÉSZEN!
