Jó sok évvel ezelőtt külföldön voltam au pair. Két tündéri, szőke kislány volt rám bízva. A nagyobbik angyali arcú, végtelenül jámbor, tele szeretettel és szeretetéhséggel, a kisebbik meg egy kis huncut boszorka volt. Mindkettőnek megvolt a maga szépsége, értéke, de a 2 gyerek tűz és víz. A szüleiket inkább hagyjuk. Arra jók voltak ők is, hogy megtanuljam, így nem szabad. Akkor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha nekem is ilyen gyerekeim lennének. Én is nagyon szerettem őket és néha sajnos az volt az érzésem, hogy ők is túlzottan szeretnek engem. Sokszor mintha jobban ragaszkodtak volna hozzám, mint a saját anyjukhoz. Persze ez hízelgő, de biztosan nem jó. Aztán hazajöttem, teltek az évek és született két gyerekem (persze nem egyszerre). Ahogy nőttek, cseperedtek, egyre inkább azt vettem észre, hogy pontosan arra 2 két kislányra hasonlítanak mind kinézetben, mind habitusban. Nekem már ez is furcsa volt. Aztán megismertem egy házaspárt, mikor a 2. porontyom ½ - ¾ éves volt (már nem emlékszem pontosan). Az én kislányom világrajövetele után 1,5 évvel született babájuk. És minő csoda, ez a gyermek kinézetben, viselkedésben, ételszeretetben stb. szinte egy az egyben ugyanaz.

Olyan furcsa ez, mert a korkülönbségeket tekintve reinkarnáció nem lehet. Igaz nem értek hozzá. „Boszorkányság”? Nem tudom. De ha valakinek van erre magyarázata, arra kíváncsi lennék.