Ez a bejegyzés azoknak szól, akik szintén rákattantak a kézimunkára és főleg kötésre-horgolásra. Találtam egy oldalt, ahol hiper-szuper dolgok vannak fényképestül, mindenestül. Na jó, nem magyar nyelvű, de annyi baj legyen. Íme az oldal: http://www.garnstudio.com/lang/en/kategori_oversikt.php 

Sajnos, amiről most írok, az csak rövid ideig hallgatható meg, pedig ha lehetne, akkor szívesen letölteném, oly kedves volt a hallott anyag szívemnek. Az elhangzott műsor az mr1-en volt febr.14-én 9.05-től. Az alábbi linken ki lehet keresni és meg lehet hallgatni:  http://www.hangtar.radio.hu/hangtar/. De csak az adástól számított 3 hétig (ha jól emlékszem). Meghívott vendégek: Molnár Gabriella és Szegő András. Remélem nem kell egyiküket sem bemutatnom senkinek! Aranyosak a közbeszúrt kabarék is, de még aranyosabbak és megszívlelendőbbek, a vendégek véleményei. Téma természetesen a Valentin nap és a szerelem.

 Pár órája láttam egy filmet, szokásos amerikai, happy end-es, humoros. De volt egy mondat benne, ami nagyon megfogott: "Egy anya csak annyira boldog, mint a legszomorúbb gyermeke." A film címe egyébként: A bátyám cipőjében.

Két napja nem aludtál (mert köhög a kicsi), egyébként is farsang idény van, jelmezt is kellett varrni, sütit sütni… Egész délelőtt rohangászol az oviban két gyermeked/ két emelet között, hogy mindkettő úgy érezze, vele vagy. Ennyi gyerek és ennyi szülő mellett már oxigén sincs. De a kicsik élvezik, jól érzik magukat a jelmezükben, te is tarolsz a tieddel (sajnos nem saját ötlet ;) ). Mulatság végével már a fejed fáj, de nincs megállás, csomagolni kell hétvégére a gyerekeknek.

Megoldás: rakd fel kedvenc parfümödet és mosolyogj.

Eredmény: mész a gyerekekért és mindenki nagyon kedves, mindenkinek van pár kedves szava hozzád, gyerekeidhez és neked is hozzájuk. Időben elkészültök, eléritek a megfelelő HÉV-et minden rohanás, siettetés nélkül. Néptáncon is mindenki kedves, látod a gyerekeid hogy ropják. Kedves barátok hazavisznek, este még mosolyogsz munkaközben és ezt is viszonozzák. Nap végén még belefutsz nővéredékbe, akik invitálnak egy kellemes vacsorára és ott alvásra.

Szóval a lényeg, ha pocsékul is érzed magad, másnak ehhez semmi köze, a nap megy tovább, akár akarod, akár nem. De ha egy picit is megerőlteted magad még, akkor a te napod is sokkal szebben végződik.  

1. A gyerekek nem változnak az idő haladtával. 2 kislány beszélget mellettem, amíg én a sajátomat öltöztetem.

Egyik kislány: „M. megcsókolt.”

Másik kislány kérdően hitetlenkedő arccal.

Egyik kislány: „Na jó, nem a számon.”

Másik kislány: „Biztos, hogy nem csókolt meg téged M., mert utál téged.”

Ugyanezek a mondatok hangzottak el más kislányok szájából ezelőtt 30 évvel is és az idősebbek mondhatnák, hogy még régebben is. J

2. Ugyan a blogba nem szántam családi dolgokat, de ezt nem bírom magamban tartani.

    Megyek kisebbik lányomért, a „konkurens” kiscsoport óvónője van velük. Éppen az én lányom mellett ül, aki is éppen nagyon elfoglalt egy játékkal. Óvónő hüledezve mondja nekem, hogy milyen szuper a lányom, mert ezt a logikai játékot, amiben figyelembe kell venni a színt, formát és méretet egyszerre, azt rekord sebességgel, mintha nem is gondolkodna rajta, rakja ki. Állítólag ennek a korosztálynak ez a játék még vagy nehéz, vagy hosszas gondolkodással jár. Hízik a májam! ;)

Hivatkoznék a kézimunka című bejegyzésre. A találkozó betegség miatt csúszott pár napot, de létrejött. Az ominózus mama nagyon ügyesen és gyorsan tanult. Következő héten már hozott egy babát, aminek úgy készült a haja, hogy horgolt egy alapsapka szerű valamit és abba fűzte be a "hajszálakat". Olyan lett az egész, mint egy jó kis paróka. Tök szuperül nézett ki. Nagyon büszke voltam a "tanítványomra" na és persze a tanárára. :D 

Gondolom már sokan ismeritek ezt a dalt, de hátha van, aki még nem hallotta. Kedvem lenne minden szülésznek és főleg minden szülészet főnökének megmutatni. Mert ugyan a szöveg végtelenül gyermeteg, de annyira igaz és ilyen formában megjelenítve még aranyos is.

https://www.youtube.com/watch?v=IWAd6Ip_-Wc

Mielőtt belekezdenék, ajánlom az alábbi blog részt elolvasni: http://eloretolthelyorseg.blog.hu/2010/01/12/teadelutan_2

Szóval múlt héten mentünk a szokásos szerdai néptáncórára. Mindig vinnem kell a kisebbik lányomat is, mert nincs kire hagyni. Ilyenkor általában mesélni szoktam neki, hogy túléljük azt az egy órát. Az egyik nagyon szimpatikus mama most éppen szabad volt, mert az ő kisebbikje betegen otthon maradt. Elővette a kis kézimunkáját, éppen egy babát varrt. Megemlítettem, hogy én meg éppen egy sapkát horgolok. Na ennek nagyon megörült és kérte, hogy tanítsam meg horgolni. Vica versa én meg elkértem a babához szükséges mintát. Annyira megtetszett ez az ötlet, hogy megbeszéltük, ezen a héten szerdán viszünk magunkkal mindent. Megpróbálom a kisebbik lányomat is berakni táncolni, hátha most már (fél év elteltével) hajlandó is odafigyelni a tanárra és nem csak bohóckodni fog. Egyébként volt még egy mama, aki kedvet kapott a kézimunkához. J  

És amiért a fenti blog részletet elolvastattam mindenkivel, mert a „cikk” szerzője a húgom J

Ezt a kis irományt azóta próbálom összehozni, hogy volt ez az ominózus fellépés (január 18). De mindig közbejött valami. Az idő telte viszont mit sem csökkentett „felháborodásomon”.

Szóval az úgy kezdődött, hogy anno szeptemberben (csak hogy minél hosszabb legyen a szöveg ;)) sürgősen elkezdtem egy olyan helyet keresni, ahol foglalkoznak óvodás korú gyerekekkel. Több szakmabeli is azt javasolta, hogy ezt az ominózus csoportot keressük fel. Elmentünk, megnéztem, színvonalasnak találtam és beírattam a lányomat. Végig szuperek voltak az órák. Majd egyszer csak bejelentették hogy lesz ez a műsör, legyünk szívesek fellépő ruhát szerezni gyermekeinknek. Ezzel nem is volt még gond. Mert amúgy is tervben volt, hogy kap egyet. Azt csak zárójelben teszem hozzá, hogy az általuk hozott varrónő csillagászati áron dolgozott volna, szerencsére volt egy mama, aki potom összegért elkészítette.

Na írom végre a lényeget. Összpróbán (merthogy ez a társaság több telephelyen is működik) derült ki, hogy a 2 számból az egyikről a mi csoportunknak fogalma sincs. (Csendben jegyzem meg, hogy mi nem a fő telephely vagyunk, minő csoda.) Nem ismerik azokat a népdalokat, amik ebben a számban vannak és a hozzá tartozó táncot sem. Szerencsére a gyerekeink azért megtették, ami tőlük tellett.

Aztán kitalálták, hogy hely hiányában, teljes anzugban adjuk be a gyerekeket a művészbejárón (hogy miért kellett kintről, mikor bent is van átjáró…?!). Újabb csendes megjegyzésem január van/volt és piszok hideg. Ne akarjuk ott átöltöztetni a gyerekeket, mert nincs hely. Sőt, a holmijukat is vigyük magunkkal majd a nézőtérre. Majd ott a művészbejárónál ők átveszik a gyereket. Bemegyünk, hatalmas kavalkád, ezer szülő ezer fellépővel, lehet jobbra-balra és felfele is menni. Papíron kiírva: 4 órások a 3. emeletre menjenek. Mint említettem, több helyre jártak a gyerekeink, és mindegyik helyen máskor kezdték az órákat. Felmentünk így a 3-ra, ahol is tele volt iskolással, maximális fejetlenség, senki nem tud semmit, tanárt sehol nem látni. Felhívom lányom egy társának anyukáját, aki is közli, hogy ő sem tud semmit, de ők a földszinten várnak. Lemegyünk mi is. Egyszer csak megjelenik egy papa, hogy a mi csoportunk a túlvégen - ahol senki más nincs – gyülekezik. Jó, keresztülverjük magunkat a tömegen, megtaláljuk őket, persze semmit nem hallunk abból, amit mondanak. Elől fényképezés lenne, de hát aki hátul áll, semmit nem lát és hall. Nagy nehezen elindulnak velük felfele.

Jönnek a gyerekeink számai. Részemről és később beszélve mással is, szerintük is borzasztó volt az egész. Mert 1. csak az óvodás korosztályt tekintve is, annyian voltak, mint az oroszok. Alig fértek fel a színpadra, több gyerek „elveszett”, nagyobbak is. Magyarul elsodródtak a saját csapatuktól. 2. mint fent írtam, a fél bagázsnak fogalma nem volt az első számukról. 3. amíg a többi korosztály volt a színpadon, a gyerekeket képtelenek voltak csendben tartani hátul. 4. és ezt tartom a legfontosabbnak, hogy egyszerűen az ovis csoport tudását degradálták. Pedig tényleg le a kalappal ez előtt a korcsoport előtt, a normális órákon olyan szépen, ügyesen csinálták a bonyolult lépéseket, hogy még én is meglepődtem. Ugyanezeket a „nehéz” lépéseket és a hozzátartozó énekeket a kisiskolásokkal táncoltatták/énekeltették el, ahol is (direkt figyeltem) a társaság egyharmada bénább volt, mint mondjuk az én lányom, aki ugye csak szeptember vége óta jár néptáncra (sőt, néhány 3 évesnél is). És ne higgye senki, hogy elfogult vagyok és csak azért írom ezt.

Szóval ha véletlenül eljutna az illetékesek fülébe mindez, akkor ajánlom, hogy legközelebb beszéljék meg a főnénivel a tanárok, hogy mit is kéne megtanítani a gyerekeknek, hogy mindez ne az utolsó próbán derüljön ki. Hogyha a többi fellépőnek volt öltözőhely, akkor miért pont a legkisebbeket kellett kint fagyasztani fellépő ruhában? Pontos találkozóhelyet kérünk! Ha már úgyis annyian vannak, és ennyi telephely van, akkor miért nem léphet fel mindegyik kis csoport a saját tanárával külön? Jó lenne, ha megnéznék, hogy mire is képes egy korcsoport és ennek megfelelő szintű számmal lépnének fel.

Az alábbi történet még számomra is érdekes.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, aki a fejébe vette, hogy ha törik, ha szakad, neki kell egy monchhichi. Addig, addig mondogatta mindenkinek, hogy egy olyan kedves barát, aki szinte már rokon számba megy, megajándékozta egyel. Olyan pici volt a monchhichi, hogy pont elfért a markában, zsebében… Mindig nála volt. Éjjel-nappal, utcán, oviban, akárhova ment. Mindenkinek mutogatta is, annyira büszke volt rá.

Hiába kérte az anyukája, hogy ne cipelje mindenhova, mert állandóan leesik, koszos lesz, ne adjisten még el is veszhet. De ő képtelen volt megválni tőle.

Egyik nap különórára ment a kislány, kabátzsebében ott az elmaradhatatlan játék. Persze mindenütt elő kellett kapni, fűnek-fának megmutatni, vadidegeneknek is a villamosokon. Amikor utoljára látta a kislány és anyukája, az az utolsó villamos volt hazafele. Mire beléptek a lakás ajtaján, a monhhichi eltűnt. Keresték táskában, kabátban, felforgattak mindent, de sehol nem találták. Borzasztóan nagy volt a bánat.

Hónapok teltek el azóta, hogy ez történt. Aztán a mai délután, így szólt az anyuka: „Tessék rendet csinálni végre a gyerekszobában! Kerüljön minden játék vissza a saját dobozába, ne legyenek össze-vissza az alkatrészek.” És ekkor történt a csoda. A kis monchhichi egy gyakran használt kartondoboz aljáról került elő, ami hol hajó volt, hol házikó, hol csak megágyaztak benne…, szóval tényleg sűrűn rámolták át, forgatták fel s le. Nagy volt az öröm a kis lurkónál.

Az én mesém ennyi volt, igaz volt, füle-farka benne volt.

Az érdekes benne pedig tényleg az, hogy most nem egy nevelő célzatú játék eldugásról volt szó a mama részéről, amit majd egyszer visszaad, hanem tényleg eltűnt a játékszer. Én sem tudom, hogyan történhetett meg mindez.

Napokban az alábbi látványban volt részem. Járdán (forgalmas út mellett) áll 3 fiú, kb. 14 évesek. Biztos mindenki emlékszik arra a tapsikolós játékra, amit két szemben álló kislány játszott és volt hozzá mondóka is. Vagy csak azt próbáltuk, hogy minél gyorsabban menjen minden mondóka nélkül. Na ezt játszották.

Olyan, de olyan kíváncsi lettem volna, hogy mire megy ki a játék! De sajnos túl feltűnő lett volna, ha megállok mellettük. Mert azt azért kétlem, hogy ekkora fiúk ilyen kislányos játékot „csak úgy” játszottak volna. J J J

Nagymama: Gyerekek! Nézzétek, milyen szépen ég a tűz!

Unoka: De szép, mindjárt beleszállok. (Azt akarta mondani, hogy a padkára ül, de ez olyan volt, mintha kis boszorka lenne.)

Nagymama: Szellemileg már érett vagy, hogy iskolába menj.

Unoka: (felháborodva) De szellemek nincsenek!

De az anyja se kismiska:

Biztosan eszik dédi, mert ég a lámpában a konyha.

Hát volt kire ütni a gyereknek J

"Az energiatakarékos izzók egészségkárosító hatására figyelmeztet a német Épületbiológiai Szövetség.
A rendkívül mérgező higanytartalom mellett nem szabad lebecsülni ezeknek az égőknek az elektromágneses kisugárzását sem - hangzott el egy bonni tájékoztatón. Johannes Schmidt, a Neubeuern Épületbiológiai Intézet munkatársa elmondta, ezek a lámpák túllépik a világszerte a számítógépeknek engedélyezett sugárzási mérték tizenkét-, de akár negyvenszeresét is.
Schmidt hozzátette, a takarékos izzók speciális, villódzó fényének hosszú távú hatásairól egyelőre meglehetősen keveset tudnak. A fény különleges kék tartalma akár stresszreakciókhoz és alvászavarokhoz is vezethet, mivel gátolja a melatonin nevű hormon termelődését. A melatonin felelős az alvásért az emberi szervezetben. A hagyományos égők fényének spektruma ezzel szemben megegyezik a napfényével, így nem okoz alvászavart.
Az épületbiológus alternatívaként a halogénizzókat ajánlja. Ezek úgy néznek ki, mint a normális égők, belsejükben azonban az izzószálat halogén gázzal helyettesítik, hasonlóképpen az autók fényszórójához. Schmidt szerint jelenleg ez az egyetlen megfelelő eszköz a hagyományos égők helyettesítésére."
hvg

Sokan panaszkodnak már arra, hogy az új égők mellett, megfájdul a szemük, fejük. Kíváncsi vagyok, a szemészek (és persze a többi orvos) mikor kezdenek el tiltakozni a régi égők kivonása miatt. Ki és mikor fog tanulmányt készíteni majd az egészségügyi következményekről? Én értem, hogy spórolni kell az energiával, de ha ez az egészségünkre megy...?

Egy hétvége gyermekeimmel:

Szombat: Adventi koszorú (nagyobbik lányommal elkészítve): 1410 Ft; Kaláka koncert: 4500 Ft

Vasárnap: Vörösmarty tér vásárral, gyönyörű fényekkel és egy nagyrészt ajándékba kapott kürtöskaláccsal: 200Ft

Gyermekeim csillogó szemét látni: megfizethetetlen

(sajnos a reklámra való utalást nem magam találtam ki, hanem drága húgom blogjából vettem, de ide is nagyon illik.)

Egyébként meg tudom, hogy elfogult vagyok a gyerekeimmel, de meg kellett köszönnöm nekik, hogy olyan szépen viselkedtek mind a 2 helyen. Mindig attól tartok, hogy nem jól nevelem őket és majd egyszer le fog sülni a bőr a képemről a helytelen viselkedésük miatt. „Lekopogom”, eddig ilyenre még nem került sor. ;)

Tegnap a felnőtt Kaláka koncerten elhangzott egy régen olvasott Kosztolányi vers, és mert annyi fajta érzelmet váltott ki belőlem és idézett fel emlékeket, hát gondoltam beillesztem ide:

Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

http://www.lifenetwork.hu/lifenetwork/20091125-tul-steril-kornyezetben-elunk.html

Hogy én a cikkben írottakat mióta szajkózom? Kérdés, mennyi eredménnyel. Hátha a cikknek nagyobb hatása lesz, mint nekem!

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Rokonnak nevezzük azokat az embereket, akik egy családba tartoznak. A Magyar Néprajzi Lexikon szerint az alábbi rokonsági típusokat különböztethetjük meg:

• Vérrokonság: leszármazás útján létrejött rokoni kapcsolat. A vérrokonságba nemcsak a vér szerinti rokonok, le- és felmenők, hanem az adoptáció (örökbefogadás) útján bekerültek is beleszámítanak.
• Házassági rokonság: házasság útján létrejövő rokoni kapcsolat, a házasság révén a két rokonsági csoport tagjai passzívan, elhatározásuktól függetlenül kerülnek rokoni kapcsolatba.
• Műrokonság: Nem vérrokon személyek szabad elhatározásukból a rokonsággal egyenértékű kapcsolata, amelyet valamilyen aktussal megerősítenek, az egész közösség tudomására hozzák s a kapcsolat konzekvenciáit viselik. A műrokonság nem azonos a házassági rokonsággal, nem érinti a két egyén rokonait (pl.: keresztszülőség/komaság, tejtestvérség, vértestvérség).

Amikor ott állunk az anyakönyvvezető előtt, nem jár semmi más az agyunkban, minthogy ország-világ-rokonság előtt is elismerjük, hogy a másik felet szeretjük és (jó esetben) vele szeretnénk leélni az életünket. Akkor még véletlenül sem gondolkodunk azon, hogy azzal az aláírással egy seregnyi rokont is kapunk. Aztán telnek az évek, az új rokonokkal meg kialakítunk valamilyen kapcsolatot. Kivel jobbat (néha nagyon jót), kivel kevésbé jót, vagy látszólag jót. Kezdjük hinni, talán ismerjük egymást. Aztán sajnos (a mai világban egyre gyakrabban) újra állunk valaki előtt, aki ilyenkor már nem az anyakönyvvezető, sokkal inkább bíró, aki előtt a boldogító igen helyett az akkorra már boldogító nemet mondjuk. Majd kihirdeti, hogy nem vagyunk többé férj és feleség. Igen ám, de mi lesz ilyenkor a másik fél rokonságával? Ők rokonaink még? Vagy ez a kapcsolat is automatikusan szűnik? Fel lehet-e/fel kell-e rúgni ilyenkor ezt az elnevezést is? Mert hát a szeretet egyes rokonok felé ott van továbbra is. Jó esetben ez vica versa igaz. Aztán ott van ennek a házasságnak az 1-2-sok gyümölcse. Ők bizony a válás ellenére rokonok maradnak.

Ráadásul ott van a nyűg, hogy a rokonok, ha valamiért rossz a kommunikáció, úgy érzik magukat, dönteniük kell a két fél között. Pedig szerintem egyik oldal se vár ilyet, már ha elég értelmesek (tény, a volt férj/feleség gondolkodásáról, tetteiről általában nyilatkozni nem tudunk, mert gyakran nem is ismerjük őket). És hogy a „rokonok” ezt a félreértést milyen stílusban közlik, ugyancsak nehezíti a rokon/nem rokon kérdést. Mit kezdjünk ilyenkor? Mert mondhatom azt is, hogy a „rokon”most mutatta meg igazán, milyen emberi is ő, hogy gondolkodik, és hogy a számtalan év ellenére mennyire nem ismer. De mondhatom azt is, lenyelem a nem túl kedves beszólást, végülis gyerekeim rokona. De ez már megint egy újabb kérdést vet fel bennem, hogy egy ilyen „rokonnal”, érdemes-e találkoztatni őket? Tanulhatnak-e jót egy ilyen rokontól?  Valamit biztosan! Hogy ilyen emberek ne legyenek ;).

Azért jó, hogy vannak szeretetre méltó rokonok is, akik arra sarkalnak, hogy ne akarjam ezt a szót a sutba dobni. Hogy igenis ezek a rokoni szálak már nem olyan könnyen szakíthatók el.  De most már megtehetem, hogy kit hívok rokonnak és kit nem. Hiszen őket a fenti definíció szerint passzívan, elhatározásomtól függetlenül szereztem.

És van egy mondás, mely most oly aktuális nálam ehhez a témához: Isten a barátainkkal kér bocsánatot a „rokonaink” miatt.

Sok-sok évvel ezelőtt úgy mentem el Budapestről, hogy 2 év múlva visszajövök. Aztán megszerettem az új várost (meg mást is) és már eszem ágában sem volt visszajönni. A fejemben Budapest nem volt több, mint egy halom szemét, kosz, bunkó tömeg városa. Nem szerettem az itt lakókat, a rohanást… A kényszer úgy hozta, hogy visszaköltöztem. És most azt veszem észre, hogy ez vagy az az ember milyen kedves volt, hogy valaki visszamosolygott, hogy segítettek, hogy mennyi ember van, aki mielőtt elmondaná a panaszát, megkérdezi, mi van velem/velünk. A szomszéd alig ismer, de felajánlja segítségét. Saját kertjükből származó gyümölcsből hoz a gyerekeimnek, miközben van unokája neki is. Soroljam még? Lenne bőven mit.

Pedig a kosz, a zsúfoltság, a rohanás még mindig megvan. Talán még fokozottabban is. Nem tudom, minek köszönhetem ezt a szemléletváltozást, de annyira jó.

Szokásos esti búcsúzkodás közben lányom: „Anya, hadd öleljelek meg”. Persze mindezt az emeletes ágy tetejéről. Ki tud ilyen kérésnek ellenállni? Felmászom 1 fokot, megölelem és azt mondja: „Nem is kell nekem jobb anya nálad!” Elolvadok szépen csendben, még egyszer megpuszilom és megyek a kicsit altatni, aki szintén ölelő karokkal vár. Gyomrom szorul, könny szökik a szemembe, de sírni most nem szabad. Majd csak kint gondolom át újra elalvás előtt. Nekem nem kell énekelnem: „Boldogság gyere haza”. Mert ez a boldogság már itthon van.  

Ültem a villamoson és a következő jelenetnek voltam szem és fültanúja. A szereplők kinézetét direkt nem írom le, mert az annyira szubjektív. És a történteket tekintve szerintem nem is lényeges.

Szóval belemerülve a könyvembe, egyszer csak valami hasonló szöveget hallottam a közelemben. „ Elnézést hogy zavarom, de szeretném ezt odaadni Önnek!” És egy papírból hajtogatott nagyon helyes kis virágot nyújtott át egy férfi egy fiatal lánynak. Majd hozzáfűzte: „Legyen olyan szép napja, mint amilyen Ön!”

Sajnos a pontos mondatokra nem emlékszem! Nem is fűzök hozzá kommentet, csak kívánom, hogy legyen mindenkinek csodaszép napja!

Kéthetente egy hétvége az enyém. Én döntöm el, hogy ilyenkor mit teszek. Ilyen hétvégém volt nemrég. Nincs kötelező háztartás, munka, gyerek (félre ne értsétek, ennek annyira nem örülök). Az ilyen hétvégéket arra használom, hogy feltöltődjek, hogy mire visszakapom a gyerekeket, egy nagyon kipihent, ezerrel mosolygós anyát kapjanak. A kipihentséget pedig nem úgy érem el, hogy alszom. Nem! Régebben azt hittem, az a bajom, hogy nem alszom eleget. Most sincs időm többet aludni, sokszor éjjel főzöm meg a másnapi ebédet, rakok rendet…, mert délután inkább a gyerekekkel játszom. Többre mennek vele, mintha egy múzeumlakásban élnénk például. De már rájöttem, sokkal jobban érzem magam, ha ilyenkor (szabad hétvégéken) csak magammal törődöm. Ilyenkor jöhetnek hatalmas séták egyedül, a gondolataimba mélyedve, elmerülve a természetben, színház, mozi, barátnőkkel való találkozás, vagy akár shoppingolás… Persze ez utóbbi nem azt jelenti, hogy kifosztom a boltokat. Inkább csak annyit, hogy végigjárom a boltokat ha kell valami és sportot űzök abból, hogy márkás cuccokat 1000 Ft alatt kapjak meg. Ezzel kiélem a nőkre annyira jellemző vásárlási mániámat és még jól is érzem magam, hogy jó vásárt csináltam.

Ezen a hétvégén is így voltam Mo. egy nagyvárosában. Hatalmas séta, majd boltok, ebéd, kiültem a sétáló utca egyik padjára, figyeltem az embereket, amint simogatják a szökőkutakból előtörő vizet, a gyerekek pedig nagyokat sikongva ugrálnak a földből fakadó víz elől. Ami persze sokszor nem sikerült, de kit zavart. Meleg őszi nap volt. Olvastam egy könyvet (készültem rá, hogy rámtör az irodalom éhség). Aztán találkoztam rég nem látott barátnőimmel egy kedves teázóban. Majd hazautaztam az utolsó vonattal. Mindez nem került sokba és én mégis maximálisan feltöltődtem.

Amire szeretnék kilyukadni ilyen hosszú elővezetés után, hogy férjek (élettársak), apák, gondoljatok néha a feleségetekre. Ha szeretnétek, hogy feleségetek, gyermekeitek anyja, mosolygós legyen, küldjétek el rendszeresen „szabadságra”. Még akkor is, ha eleinte tiltakozik, vagy az ilyen időt a lakás kitakarításával töltené. Ne engedjétek ezt! Eleinte nehezen fog menni sokuknak, de pár alkalom után ráéreznek az ízére majd és már ők fogják igényelni. Muszáj minden nőnek saját magára időt fordítania, különben idővel elszürkült, megsavanyodott, esetleg még el is hízott ember fog visszanézni rá a tükörből. A sétákat, kirándulásokat külön ajánlom minden nő társamnak, amikor van időnk rendbe szedni a gondolatainkat.  Ezek jó alkalmak arra, hogy végiggondoljuk kik is vagyunk, mit is akarunk, mit valósítottunk meg és még milyen terveink vannak. Mert tervek kellenek, ezek éltetik, hajtják az embert napról napra.

Végszóként pedig kis ízelítőt adnék abból a könyvből, amit akkor kezdtem el olvasni, és amiből számtalan dolgot ide másolnék, de nem lehet. Az idézetek: Márai Sándor Ég és Föld című művéből vannak. Ajánlom mindenkinek. Bár sokszor foglalkozik benne a halállal, mégis annyi bölcsesség, éleslátás van benne, hogy engem nagyon megfogott.

„A bátrak: Már csak azokat tisztelem, akik mernek fölöslegesen érezni. Akik elég bátrak fölöslegesen gondolkozni. Mindenki olyan célszerű már… Mindenki olyan tauglich (alkalmas, használható). Azokat tisztelem, akik mernek ilyen szavakat gondolni: „én.” Vagy: „Szeretlek, szép, hideg unalom.”  Senkit sem tisztelek többé, akiről elhiszem, hogy napközben ilyen kezdettel is eszébe juthat valami: „Különös tekintettel a fennálló lehetőségekre.” 

Az alábbi idézet nagyon illett ahhoz a napsütötte szombathoz.

„Üveg: Szeptember végi nap, s minden olyan meghatóan világos és gyöngéd, mintha a világot, ezt a törékeny alkotást, üveg mögé rejtették volna.

Most, a szeptemberi üvegszekrényben, látni, hogy a világ csakugyan remekmű. A fák csapzott, kócos lombjaikkal, e macskajajos szalmaözvegyek. A kertek, azzal a fanyalgó dísszel, mint a ravatalok, a jegenyék a fagyönggyel, mint a koporsót vonszoló tollas lovak. A rétek a szeptemberi napsütés ünnepélyes, hideg reflektorfényében. Csend van. Mindjárt fellép a hős, talpig vértben, s kaszabolni kezdi a dáliákat.

Most minden messzi van, s valószerűtlen. A levegő, ha megérinted, hideg hangot ad, mintha üveget kocogtatnál. Udvariasan állok a kirakat előtt, nézem a kiállított tárgyakat, s nem vágyom semmire.”

Az utolsó idézet, amit azért másolok ide, mert úgy érzem, hogy az én munkám is ilyen. Remélem, hogy ha nem is minden hozzám forduló ember, de páran közülük azt érzik, hogy alkottam velük, bennük valamit, akkor már megérte:

„Munka: ...Dolgozni nem lehet öncél. Dolgozni csak úgy érdemes, ha az ember alkot valamit: egy pár cipőt, mesterien, úgy, ahogy más nem tudja vagy egy regényt, mesterien, ahogy más nem tudja vagy gyógyít, mesterien, mintha Isten megsúgta volna a titkot. Örökké hálás vagyok a sorsnak, hogy nem tudok dolgozni; csak alkotni tudok.”

Kicsit visszamegyek az időben (mert hát hosszú idő eltelt, mióta egyáltalán megszületett a fejemben, hogy néhány dolgot leírnék szívesen). Valamikor augusztusban ültem a Balaton partján. Szerettem volna kicsit olvasni, miközben fél szemmel sasoltam nagyobbik lányomat. De egy kis társaságra lettem figyelmes. Bár sokmindenre következtetni tudok csak, mégis olyan aranyos volt, amit láttam. Két anyuka és a gyerekeik lebicikliztek a partra. Láthatóan inkább csak terepszemle volt a cél, mert fürdőruhát nem hoztak. De hát milyen a Balaton (remélem bemutatnom nem kell senkinek), elcsábította őket. A kisgyerekekről lekerült a ruha és a mamák sem bírtak ellenállni a víznek. Egyikük pólóban és farmerben, másikuk majdnem így, de póló nélkül, csak úgy melltartóban és gatyában vágott bele a játékba. Ránézésre olyan igazi fiús anyukáknak néztek ki (legalábbis amilyen az én fejemben egy fiús anyuka :) ). Sportos, nyurga test, rövid haj és sok-sok elevenség. Olyan jó volt látni, ahogy minden nyűglődés nélkül (hogy nincs fürdőruha) bent pancsoltak a vízben. Várat építettek, kergetőztek, iszappal kenték egymást és a gyerekeket is. Nem volt fegyelmezés, kiabálás a gyerekekkel, szabadon tombolhatott mindegyik. Az én fejemben valahogy így néz ki egy nyaralás a szülőkkel. A két mama annyira belejött a játékba, hogy egymást dobálták iszappal, birkóztak, mint a gyerekek és közben dőlt belőlük a nevetés. Nekem, mint szintén anyának csak 1 dolog nem tetszett (bár ráfogható, hogy a játék hevében nem tulajdonítottak elég jelentőséget a dolognak). A legkisebbik fiú, látva a mamákat birkózni, elmerülni a víz alatt, megijedt. És akkor az anyukája odaszaladt megsimogatta, de elfelejtette elmondani a fiának, hogy ez csak játék, nem bántják egymást. Tényleg csak ennyi hiányzott. Pár perc (vagy még annyi se) beszédet jelentett volna, hogy az a csöpp gyerek megnyugodjon. Mindenesetre még így is olyan jó volt látni, hogy léteznek még ilyen anyák. Szerencsére hasonlóban volt aztán részem 2 nappal később. De akkor én már tanulva a fenti szülő hibájából, megbeszéltem a gyerekeimmel, hogy mindez játék. Így aztán ők is végigkacagták az anya – nagynéni - unokatesók szórakozását.  Mindezt a történetet pedig azért írtam le, mert látványnak nagyon aranyos volt és még tanulni is lehetett belőle... Érdemes nyitott szemmel járni-kelni a világban.

Bevallom, soha nem írtam sem naplót, sem blogot. De a mai világban annyi gondolat rohangászik az ember fejében, amit szívesen megosztana másokkal (rokonokkal, barátokkal, ismerősökkel, esetleg akár ismeretlenekkel is), hogy végül elhatároztam, lesz, ami lesz, megpróbálom én is. Ugyanis nagyon jó az emilezés, de család és munka mellett ki győzi egyesével megírni azokat.

Előre bocsájtom, az én blogom egyáltalán nem lesz olyan vicces, mint a kedvencem: eloretolthelyorseg.blog.hu. A humor cseppjeit (özönét) meghagyom nekik. Sőt látványban sem lesz olyan szép. De remélem, lesz olyan írásom, ami legalább 1 emberben elindít valamit és akkor már volt értelme az enyémnek is.

Nekifutásból egy verset raknék be. Ma olvastam és megfogott (különben minek is mutatnám meg) :)

Szabó Lőrinc: Piszkosságok
Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.