Ma ŐSZ volt. Igazi szeptember, ahogy én szeretem. Sütött a nap, fújt a szél, se nem meleg, se nem hideg, hullottak a fákról a levelek, és ha sikerült eltávolodnom az autóktól, lehetett érezni a levelek illatát. Nem véletlenül a kedvenc évszakom (nem csak azért mert ebben az évszakban van a szülinapom;)). Sajnáltam, hogy határidőm volt, aztán dolgozni mentem, mert olyan szívesen kirándultam volna a gyerekekkel. Naná, hogy a hétvége apás lesz és zuhogni fog az eső (így még egyedül se lenne jó). És mire kisüt a nap, megint foglalt hétköznapok jönnek. De nem adom fel, hosszú még az ősz, valamelyik hétvége majd csak összejön.

Ezt a linket ma kaptam: http://www.naturhirek.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=438:influenza-oltas-pro-es-kontra&catid=83:itthonrol&Itemid=200

Maximálisan egyetértek. Én már tavaly is ezt szajkóztam, már amennyirre lehetett.

Nagyon szeretem a zenét. A sokszínűségét is, hogy mindig megtalálom az éppen megfelelőt. De van néhány, amitől képtelen vagyok szabadulni. Megragadtak és nem eresztenek. Ilyenek Dés László szövegei is. Csak néhány példa:

1.

Csak kölcsön-ágy s egy ócska szék,
a falra egy ablak is kéne még,
te másnap ezért odarajzolod, s röhögünk.
Kiszínezzük a képet.
És este jön a nagy csapat,
ülnek a földön és játszanak,
sokszor aludni is ottmaradt valaki.
Ez a jó az egészben:
megvagyunk, s én élvezem,
íme: az első életem.
Senki se volt, aki úgy szeret, ahogy én.
Sose lesz, ugye, vége?
Megyek el,
nem tudom, mért,
most mért megyek el?!

A második életem, egy új helyen
óvatosan magyaráz nekem,
s végre megértem, hogy annyi sok helye van.
Nekem is van elég hely.
Itt szélesek az ablakok, s ha fölkelek, ettől is jól vagyok,
és neki annyira jó velem az egész!
És az életem így szép.
A sorsom így már rendbe’ van,
és jól beosztom önmagam,
s jönnek is sorban az elmaradt sikerek.
Még az arcom is más lett!
Megyek el,
nem tudom, mért,
most mért megyek el?!
Nem tudom, mért,
megyek el,
nem tudom, mért?

És aztán sok lakás és sok lakó,
az ablakból semmi sem látható.
Megtörölt polcok, hogy ott legyen a ruhám.
Csomagolni se kell már!
Persze, hogy néha már eltévedek,
s mind nehezebbek a kofferek,
és mégis, és újra csak azt hiszem, hogy ez jobb!
Hogy ez végre most jó lesz.
Egy más szoba, egy más személy,
ki felragyog a kedvemért,
… és én már mindig csak képzelem, hogy ez jobb.
Hogy ez végre most jó lesz.
Megyek el,
nem tudom, mért?
Most mért megyek el?!
Nekem kell ez a hely!
Megyek el,
nem tudom, mért?
Most mért megyek el?
Nekem kell ez a hely.
Nekem kell ez a hely!
Nem tudom, mért?
Most mért megyek el?
Nem tudom, mért?
Nekem kell ez a hely!
Most mért megyek el?
Most mért megyek el?!
Nekem kell ez a hely!
Megyek el, nem tudom, mért…

2. Ugyan volt egy Akarsz-e játszani című vers már itt a blogban, de ez most másik:

Akarsz-e futni, arany éjszakába futni velem?
A földre bukni és az égre nézni fel?
Akarsz-e adni árva csillagoknak szép neveket?
S nevetve hagyni, hogy a szél sodorja el?

Akarsz-e együtt ülni házad küszöbén majd?
És arra nem gondolni, hogy meddig is tart?
Akarsz-e rám találni őszbe rohanó üres vonaton?
Akarsz-e bennünk hinni, ahogy én akarom?

Akarsz-e bújni, velem összebújni zord teleken?
És lángra gyúlni fázós, fehér reggelben.
A hóba írni édes titokból szőtt rejtjeleket,
Hogy szóra bírni más ne tudja senki sem.

Akarsz-e együtt ülni...

Van az úgy, hogy semmi sem jó.
És van az úgy, hogy lenni sem jó.
Hát gyere mondd, hogy akarod még!
És ezer év sem téphet szét.

Akarsz-e szánni, ha egyszer bánni kell a bűneidet?
Akarsz-e látni, ha lábam rossz utakra tért?
Az arcot látni, amivel megosztottad tükreidet.
Akarsz-e engem, aki csak ennyit ígért?

Akarsz-e együtt ülni...

Van az úgy...
 

Jártam egy házban. Zuglóban. Bérház. De! A lakók jönnek-mennek, mindegyik kedvesen jóreggelt kívánt. A lépcsőház tiszta, a régi kövek jó állapotban, az udvara tiszta, tele virágokkal. A gangokról minden emeleten ezer virág nézett le rám. Nem volt falfirka, a postaládák alatt nem volt reklámanyag szétszórva. Jó állapotú épület. Csend, esetleg aranyos gyerekhang. így is kinézhet egy (bér)ház.

Pocsék napom volt. Na jó, ez így nem igaz, mert reggel kötelező gyakorlaton voltam, és nem mondtam hülyeségeket, sőőőőt! Kifejezetten jó dolgokat mondtam. Büszke vagyok magamra. Csak a folytatás, a délután nem volt rózsás,persze annak köze nem volt a munkához. Aztán megnéztem az e-mail-jeimet. És ezt találtam:  https://www.youtube.com/watch?v=K9yXyy5FNRM&feature=player_embedded# Mindjárt sokkal jobb kedvem lett, jót nevettem. Hála a küldőjének! Remélem másoknak is tetszeni fog.

Kb. 2 éve valaki tett valamit. Kellően kiakadtam, hogy ugyan már van szája, szóljon, ha segítség kell, vagy egyszerűen intézze el (meg tudta volna oldani), de micsoda dolog úgy hagyni. Pár napja ugyan nem ugyanazt, csak hasonlót tett egy közeli rokonom. Erre felnevettem, mert eszembe jutott, hogy pár éve hogy kiakadtam a másik ember viselkedésén (nem dorgáltam le, megtartottam akkor a véleményemet magamnak, de bennem megmaradt az eset). Persze rokonom cselekedete nem menti fel a másikat sem, de így a rokonomat is el kell ítélnem, nem menthetem fel. Persze nem vérre menően, őt is csak magamban. És ki tudja, lehet én is el fogom követni vagy már el is követtem hasonlót. Remélem akkor eszembe jut majd a többiek esete és magamat is elítélem.

 

Másik példa, hogy hallunk valakiről valamit, mint pl. most rólam, hogy állítólag elszerettem a barátnőm férjét (hú de jó csaj lehetek J). Ezért elítéltettem. Miközben ha egy rokonunk (barátunk, ismerősünk…) lecseréli feleségét/férjét egy új barátnőre/barátra, akkor az új „családtagot”/ismerőst nem ítéljük el, ugye? Hanem igyekszünk befogadni. És ez független attól, hogy tudjuk-e, melyikük kezdett ki a másikkal. Mert ez nem lényeges. Egy kapcsolat nem azért szakad szét (akár időlegesen is), mert a harmadik fél megjelent, hanem azért, mert maga a kapcsolat nem működik jól. Ezt nem csak tudomásul venni, hanem lelkileg is elfogadni nekem is hónapokba telt.

 

Harmadik példának álljon itt egy régi, de kedvenc viccem:

Egy hölgy a kávézóban meséli barátnőjének, hogy milyen szuper veje van, ágyba viszi a kávét reggelente a feleségének. Kis idő elteltével, ugyanez a hölgy ugyanannak a barátnőnek felháborodva mondja, hogy a menye papucs férjet csinált a fiából, mert minden reggel ágyba viteti a kávét magának.

 

És ez a meg-/elítélés probléma mindennapos. Nézzen csak mindenki magába! Sajnos, mint látható a fenti példából és korábbi – akár itt megjelent – kritikáimból, rám is ugyanúgy vonatkozik (én ugyan igyekszem olyan dolgokról kritikát írni, amiknél jelen voltam, vagy utánajártam, de én is követhetek el hibát, amit nem veszek észre). MEA CULPA, MEA CULPA, MEA MAXIMA CULPA.

 

Nagyon vegyes, mert szokás szerint mindig csak halogattam az írást. Remélem minél több dolog eszembe fog jutni.

 Először is hadd kezdjem egy viccel:

„Gyermekeim, az eszeteket az apátoktól örököltétek, mert az enyém még megvan” J

 

Aztán egy komolyabb: Egy tudományos felmérés részeként megkérdeztek 4-8 év közötti gyerekeket arról, hogy szerintük mi a szeretet. Íme a kedvencem: „Amikor szeret valaki, akkor máshogy mondja ki a neved. Valahol érzed, hogy az ő szájában biztonságban van a neved.” Zsolti – 4 éves. 

 

Péntek 13. Nagyon szeretem. Nekem nem volt rossz tapasztalatom ezzel. Sőt! De mi van akkor, ha egy helyre kerülök egy olyan családdal, akiknél ez rossz? A célállomástól pár kilométerre lerobban a kocsijuk, vihar lesz és a gyerekeim félnek – ki kell „menteni” őket a faházból, jól eláztunk, a vízszintesen eső eső befolyik…, soroljam még?

 

Csesznek: egy falu. Várral. Nagyon szeretem. Közel van a szüleimhez, sok kirándulóhely van körülötte és 10 éve már létezik olyan, hogy Cseszneki nyár. (www.csesznekinyar.hu).

 

 

Ajánlom mindenkinek, aki szereti a várakat, a várjátékokat, szeret enni, szereti a színházi előadásokat. Egész nyáron vannak programok elosztva. Idén a 19-ei István a király előadáson voltunk. Először néztem, hogy mit akarnak 7000 főt befogadó kőbányaszínházzal. Nem tudtam elképzelni, hogy ennyi ember megjelenjen. De mégis! Alig volt üres hely. És csak pár ember volt, aki előadás közben felugrált sörért, cigarettázni… A nagyon nagy többség végigülte nyugodtan az előadást. Kényelmes szalmabálák voltak a székek. Tök hangulatos volt az egész. És még az időjárás is megkímélt minket. Mindkét lányom gyönyörűen végigülte, még a kicsi is elég jól követte a történteket. A végén pedig tűzijátékkal örvendeztették meg a közönséget.  Ha még az Istvánt játszó színész megtanulná a Himnuszt helyesen, úgy ahogy az eredetileg le van írva…! Nagyon sokan félreéneklik. Az eredeti szöveg úgy van, hogy „Hozz rá víg esztendőt” Sajnos e helyett a Hozz reá… szokott elhangzani. És így a dallam úgy módosul, hogy a „hozz” szóban van egy hajlítás.

 

Gyerekkori vágyak: Vágyam volt látni a Porgy és Bess-t színházban. Tavaly Grazban a Styriarte Festival-on volt szerencsém. Szerettem volna látni a Carmina Burana-t is, sajnos amikor előadták idén nyáron, éppen nem tudtam kiutazni. Cserébe viszont július végén láttam a Denevért a Theater an der Wien-ben. Eléggé modern felfogásban. Ez egy amúgy is pörgős darab, de így, hogy az összes szereplő egyszerre van a színpadon… Hát nagyon kellett figyelni J Remélem más előadásokat is fogok még látni! De ezek után ne gondolja senki, hogy milliomos vagyok, ugyanis ezekre a darabokra magyar átlagfizetésből bejutni, hááát, hogy is mondjam elég nehéz. Szerencsére van surranó pálya. Örök hálám érte az illetékesnek!

 

Voltam a gyerekekkel cirkuszban. Még jó, hogy ők élvezték. Én amúgy sem szeretem, mert a bohócoktól általában inkább sírni tudnék, az állatkínzástól feláll a hátamon a szőr… Mindegy, a gyerekekért mindent. Mert a zsonglőrök, tornászok, állatidomár… végtelenül gyenge produkciót mutattak be. És be kell valljam, kivételesen még a bohóc volt a legjobb. Biztos az a baj, hogy láttam TV-ben neves társaságok műsorát és ahhoz viszonyítom. De akkor is! Ez a Fővárosi Nagycirkusz! Mit várhatunk akkor a többitől? Azon már meg se lepődtem, hogy néhány művész arcának enyhén szólva is régi ÉK-i szomszédunk vonásaik vannak.

 

Aztán felmentem velük a Várba. Természetesen Siklóval. Ki hinné, hogy az én 3,5 éves lánykám azért hisztizett a múzeum bejáratánál, mert ő festményeket akart nézni sétálás helyett. Az összes turista sajnálva nézte. J Igazából azért nem szerettem volna bemenni, mert a kirakott reklámplakátok szerint olyan kiállítások voltak, amiket úgy ítéltem, meg, hogy nem nekik valók. De aztán megkérdeztem, és kiderült, hogy az állandó kiállítás létezik Munkácsy-val és a többiekkel. Másfél óra után mondták, hogy na most elég, menjünk haza. Addig képtől képig mentünk, és özönlöttek a kérdések, hogy mi a kép címe, ki van rajta, mit csinálnak. Persze amiről tudtam meséltem. Mátyás szobrának láttán örömujjongásban törtek ki. Sajnos Zita királynéról nem találtunk festményt. Nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e ebben a múzeumban, de abba a terembe már nem tudtunk bemenni, ahol létezhet.

 

Ennyi jutott eszembe, pedig tudom, hogy volt még.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3 és fél éves lányom a gyerekmedencében: „Meg akarom babonázni a fiúkat”. Aztán sarkon fordult, körbe ugrálta-forogta a medencét, dúdolt, néha odaszólt valamit (csak tudnám mit) néhány kisfiúnak és ment tovább.

 

Egyébként, hogy valami jót is mondjak exemről: nem tudom mit tett Z-vel 2 hét alatt, de még nekem is meglepetés volt az a vízbiztonság, amit láttam most, hogy visszakaptam. Elmerült a vízben és mintha mi sem történt volna, ment tovább. Nem számított, hogy csak elbotlott/csúszott vagy csúszdázott, fröcskölték…

Azt hallottam tanultam, hogy amikor valakivel valami baleset történik, akkor képes olyan dolgokra is, amibe még belegondolni sem mer, nem hogy véghezvinni normál állapotában. Mit mondjak, mindezidáig hittem is meg nem is.

De valahogy így jártam én is a múlt pénteken. Az történt, hogy önmagamhoz híven, hirtelen pattantam fel egy székről, elvesztettem az egyensúlyomat (mielőtt valaki feltételezné, alkohol tartalmú lé nem volt bennem ;) ), és ahogy próbáltam nem elesni, 2 lábujjam az ideiglenesen szobámban tartózkodó gyerek autósülés karfája köré csúszott. Aki látott már ilyen ülést, az tudja, hogy ezek nem papír vékonyságúak, tehát képtelenség, hogy normál esetben beférjen 2 ujj közé. Megoldás képen a 4. ujjam kifordult a kisujj alá. Mikor azért végül esés nélkül sikerült megállnom és lenéztem a lábamra, konstatáltam, hogy valahogy ennek nem így kéne állni. És fogtam, visszaraktam az ujjamat a helyére, aztán kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem a munkásokat (mert persze éppen fürdőszobafelújítok). Visszamentem a szobába, szépen hozzásíneztem egy ragtapasszal a középső ujjamhoz (szóval totálisan szakszerűen láttam el – meg is dicsértek érte a baleseti sebészeten :D – valamire csak jó volt az egyetem), és végül mindezután kezdett eljutni a tudatomig, hogy mi is történt. Akkor viszont már ordítottam volna szívem szerint a fájdalomtól. De hát az állati ciki lett volna. Végül is este némi családi nyomásra elmentem vittek a traumatológiára, ahol megállapították, hogy eltört egy csont, de ennél szakszerűbben ők se tudják ellátni és hazaengedtek.  Azóta persze rohamléptekben javulok. Azt még nem látom, hogy miért is történt ez meg velem, pedig nálam soha semmi nem történik ok nélkül. Eszembe jutott már az is lehetőségként, hogy biciklizni akartam aznap és lehet, hogy ezzel a kis sérüléssel egy nagyobbat úsztam meg, vagy mit tudom én. Lehet, hogy egyszerűen csak le kellett valamiért lassítanom az életemet.

 

Hétvégi apuka orvos. De ha a gyereke beteg, ő akkor is elviszi, lázasan is, mert a hétvége az neki JÁR. (Vagy csak a szája?). Ugyan a gyerekeket utaztatni kell, úgy 230-240 km-t, de ő  jön és elviszi a lányait, mert ő orvos, el tudja látni. Csak nem úgy, ahogy azt a mama szeretné.  Tudnék mesélni ilyen hétvégékről, mi lett az eredménye, de most inkább csak a legutóbbit mesélem. Szóval kicsi lányka köhög, lázas. Így viszi (viteti el a szüleivel) pénteken. Szombaton ugyan már nem lázas, de köhög. Mit tesz ilyenkor egy felelősségteljes ORVOS apa? Vasárnap a még mindig köhögő gyereket elviszi élményfürdőbe. Ha a gyerekeivel így törődik, mit csinál a betegeivel?

Hajrá bíróság, hajrá gyámügy és hajrá törvények. Végül is vér nem folyik, a gyermek életét nem veszélyezteti, csak az egészségét.

Az úgy volt, hogy gyerekkorom óta vágytam egy barlangtúrára. Amikor lehet kúszni, mászni, „dagonyázni”. De valahogy soha nem jött össze. Tavasszal volt kedvenc keresztfiam névnapja és megígértem neki, hogy elviszem egy ilyenre (hátha ő is örülne). Sikerült közös szabad hétvégét találni, végre a minimum 4 fős létszámot is összehoztuk valahogy. Persze utolsó pillanatban pont az ünnepelt lett beteg. De mi azért elmentünk. Szerencsére egy humoros, végtelenül nyugodt vezetőt fogtunk ki. Felmérte a csapat adottságait, mind teljesítmény, mind a fizikai adottságaink - magasság és súly terén. Választhattunk is utat, nehezebbet vagy könnyebbet. Ugyan volt velünk egy 6 éves kisfiú is, de maximálisan bevállalós (meg az anyukája is), így a nehezebb úton mentünk. Hát mit mondjak, frenetikus volt. Pl. voltunk szendvicsben húsok: derékban csússz be egy vájatba (circa 30-35 cm magas) fejjel lefele, ha a derekad bent van, akkor a bal térdeddel próbálj meg fellépni (csak tudnám nálam magasabbak mit csináltak volna ott, de hát a vezetőnk is bejutott, tehát nem kivitelezhetetlen), lökj magadon egyet, majd lehető leglaposabb kúszásban csússz végig a hasadékon. A végén van egy kis öblösödés, oda told be a felső tested és fordulj meg, a lábad kerüljön lefele és kerülj hasról a hátadra. Ha mindez sikerült, akkor innentől a lábaddal csússz lefele, a fejedet előbb fordítsd jobbra, mert a lámpás barlangász-sapka különben nem fér el, dőlj teljes testel balra mint egy krumpliszsák, de közben már fordítsd a fejed balra és ha mindezt kivitelezted, akkor túl vagy a szerintem legnehezebb útszakaszon. :D Ha nincs a vezetőnk, akkor én azon a helyen tuti beszorultam volna, mert rossz sorrendben közelítettem meg a problémát és akkor eszembe jutott, hogy milyen jó, hogy nincs klausztrofóbiám.

 

A sok eső miatt kicsit nehezebb volt, mint általában, mert minden sokkal jobban csúszott, a cipőink rovátkái hamar megteltek agyagként viselkedő homokkal. Ha valakinek van gumicsizmája, inkább azt javaslom. A bakanccsal egy gondom lett volna, hogy bokában nem hajlik úgy, ahogy kellene.

 

Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit is kalandra vágyik, akinek legalább 6 éves a gyereke, vagy akinél a fejlődés folyamán kimaradt a kúszás…

 

Nekünk úgy volt 3 óra a túra, hogy állandóan megálltunk beszélgetni, a vezetőnk szerencsére magától is mesélt sokat és szívesen válaszolt, kerestünk kristályokat, kagylóhéjakat… De rohamtempóban 1,5 óra alatt is át lehet jutni. Ha gyorsabb a társaság, akkor több helyet meg lehet látogatni. A program előnye még, hogy mindegy, hogy odakint esik vagy fúj, esetleg havazik, ide mindig lehet jönni. Edzésnek sem utolsó, jó kis izomlázam lett a vállamban. 4 és 10 fő között indítanak csapatot, de én azt mondom, hogy jobb a kis társaság, mert ha mindig mindenkit végig kell várni, akkor unalmas lesz. Ja és a vékonyabbaknak jobb külön csapatba kerülni, mert akkor érdekesebb helyekre juthatnak el. Ha valaki nagyobb darab, akkor is lehet menni, maximum kihagyják a nagyon szűk helyeket. Saját tapasztalat szintén, hogy nem kell túlöltözni. Mivel én fázós vagyok, húztam harisnyát és melegítőt az anorák alá, de nagyon megbántam. A fele is bőven elég lett volna, fentre meg egy póló jó, mert az anoráknak hideg a tapintata belülről, de fázni nem fogunk. 

 

Egyszer (vagy többször) azért elmennék olyanra is, amit nem a nagyközönségnek szerveznek, ahol kötéllel is kell mászni, lent vannak 1 hétig stb. De lehet ilyenhez előbb el kéne mennem barlangász-képzésre és edzenem sem ártana. ;)

 

Ha valaki kedvet kapna hozzá: www.barlangaszat.hu. Egyszer kipróbálnám az aggteleki túrát is, ami hosszabb és drágább is, de ez még a jövő zenéje.

Ja és persze (ó én szegény ;) ) vissza kell menjek a keresztfiammal, hogy pótoljuk az ajándékát és esetleg, ha a 6,5 éves lányom is bevállalja, akkor őt is vinném.

Kétnapos továbbképzés után

Kisétálni a kiáradt Duna partjára

Érezni a víz illatát

A lemenni készülő nap sugarát

Nézni a víz erős sodrását

Felhőkbe vicces dolgokat képzelni

És Tóth Krisztát olvasni

Felbolygat, de csak úgy, távolian

Meglepően humorosan

Imádkozni

Égre nézni

Égen motoros sárkányt látni…

 

Már megint egy könyv, ha lehetne a felét idézném. De csak a hátlapon szereplő részlet utolsó mondatát: "A szatyros néni pedig arra jutott magában, hogy ezek a kedves emberek talán mégiscsak a Lipótról jöhettek." /Tóth Krisztina Hazaviszlek, jó?/

Nagyobbik lányom már növeszti a vasfogait. Ez pedig a kicsinek is érdekes valami. Azóta mondja, hogy biztos már neki is nőnek. Ma délután nyafogott, hogy fáj mind a két lába. Mondtam, biztosan növekedési fájdalom. Erre ő: Jönnek a vasfogaim a lábaimból.

Azt hittem, ezt a bejegyzést majd húgocskám írja a saját blogjában, de nem történt meg, ezért én veszek kezembe tollat. Helyesbítek, gépelek.

Az történt, hogy anyuéknál voltunk, szombat volt és telefonügyeltem. Hallom, hogy jön a tejes, intek húgomnak, de elmagyarázni nem tudtam mit is akarok, mert a páciens mondta a problémáját éppen. Gondolta, zavar a tejes zenéje és behúzta az ajtót. Mire sikerült letennem a telefont és elmondtam, hogy tej kéne, már elindult a kocsi. Máskor általában megáll pár házanként, de most nem. Rohantunk utána az üvegekkel, pénztárcával. Illetve rohant tesóm, mert gondoltam a pénzt úgyis megvárja az eladó. Templom után sem láttuk a kocsit, kezdtük feladni, mikor egy kedves úriember az autójából kiszólva megkérdezte, hogy lekéstük a kocsit? Mondtuk, hogy igen. Elkérte az üvegeket, és addig ment, amíg egy mellékutcában megtalálta. Vett nekünk tejet, mi vártuk a házánál. Kérdezem mennyi, mondja 340. Gondoltam, ilyen rendes, adtam 400-at és megköszöntük. A férfi indult útjára, mi az ellenkező irányba haza, mikor halljuk, hogy kiált utánunk. Hátrafordulunk, hát rohan felénk, hogy többet fizettünk. Hiába próbáltuk megmagyarázni, hogy mi direkt adtunk ennyit, visszaadta a 60 Ft-ot.

Csak mellékesen írom még a sztorihoz, hogy míg vártunk, a szomszédja próbált velünk beszélgetni, melyik házból jöttünk, stb. Aztán megkérdezte, hogy az „XY felesége vagy?”. Mindezt egyes számban. Azt se tudtuk, melyikünkről feltételezi ezt egyáltalán. Mondtuk, hogy nem, a lányai vagyunk. Hát nem győzött elnézést kérni. Most vagy mi nézünk ki öregnek, vagy az anyukánk nagyon fiatalnak. Remélem inkább ez utóbbi. ;)

 

A történet úgy kezdődött, hogy kiderült, a gyerekek egy fellépés során bemutathatják, amit évközben tanultak. A fellépésre jegyet kell venni, tehát a naiv ex feleség üzen a családját elhagyó volt férjnek hogy szeretné-e látni gyermekeit ezen az eseményen. Mondom, az ex feleség nagyon naiv ennyi év után is, mert azt a választ várja, hogy: persze, hiszen a lányaimról van szó. De nem ezt a választ kapja, hanem: „Érdekelne, ha nem nálunk lennének a gyerekek azon a hétvégén.” Naiv anyuci még nem adja fel: „De hiszen a fellépés vasárnap 18 órára esik.” ( 19 órára amúgy is haza kéne hoznia őket.) Válasz: „Ha a gyerekek nem lépnek fel, nem érdekel, amúgy meg nem biztos, hogy korábban vissza tudunk indulni. „

Ad 1. Mit gondolt a volt férj? Hogy az ex felesége randira akarja hívni?

Ad 2. Este a nagyobbik gyerek telefonon kérte az apját, hogy nagyon szeretne fellépni, tegye lehetővé. Újabb bla-bla az apától. Sajnos ez szó szerint nem idézhető. Gyerek rákérdez, hogy ok, de akkor mi az azon a hétvégén levő alternatív program, ami miatt nem tudnak visszaérni a városba? Apa válasza: azt még nem tudja.

A helyzet jelenleg ott áll, hogy apuci még gondolkodik. Ezzel csak az a baj, hogy a fellépés helyszíne kicsi, a jegyek száma korlátozott. De hadd gondolkozzon, hátha elfogy a jegy és akkor már nem lesz min tűnődnie.

Nem árulok zsákbamacskát, aki egy kicsit is ismer engem és a volt férjemet, magától is rájöhetett, hogy rólunk van szó.

 

Három hete végre rávettem maga, hogy elmenjek úszni. Hogy ez nekem hogy hiányzott, el se tudom mondani! Ilyenkor döbben rá az ember, hogy milyen lusta tud lenni. Első alkalommal bementem a vízbe és mintha visszakaptam volna egy elveszettnek hitt részt magamból. Az első 6 hossz után mondjuk alig kaptam levegőt, de aztán belejöttem. Végül kerek egy óra alatt 7x6+2 hosszt úsztam. Hát ez elég ciki, ha belegondolok, gyerekként mennyi ment le ugyanennyi idő alatt edzésen. Másnap ennek ellenére rendesen volt izomlázam. De csak a vállamnál. Pedig egy csomót dolgoztam az alsó félre. 2 mell, 1 hát, 1 gyors, 2 csak lábtempó. Persze lábtempó közben azért, hogy a felső testem se tunyuljon, igyekeztem hátizmot erősíteni, már amennyire ezt lehet úszás közben csinálni. Remélem meg lettek volna a mozdulatok minőségével elégedve kedves gyógytornász tanár”nénijeim”.  Ugyanis azt próbáltam utánozni, amiket kismama koromban tanítottak nekem. A medence széléről nézve biztosan viccesen nézhettem ki, de kit érdekel.

Következő héten már pont 6 hosszal mehetett volna több, de elszakadt az úszószemüvegem, és meg kellett állnom csomót kötni rá. Ez pont ennyi időt vett el. Gondoltam rá, hogy kirakom a medence szélére a szemüveget, de eszembe jutott, milyen gyönyörű piros nyuszi lett belőlem az előző héten, mert elfelejtettem vinni magammal akkor.

Brühühü, ezen a héten meg sátorbontás van, zárva vannak. De jövő héttől újra hajrá.

Január felé, ha jól emlékszem, nagyobbik lányom mesélte, hogy van egy könyv, amit bent mesélnek nekik lefekvéskor és az milyen csúcs szuper. Máskor is rajongott már dolgokért, de nem mindig voltunk egy véleményen. Most viszont az óvó néni is ajánlotta, sőt egy kedves barátnőm is, akinek 3 lánya van. Húsvétra megkapta. Jelzem kiolvastuk, és alig vártuk mind a 3-an (tehát még én is), hogy minden nap este legyen és jöhessen a mese. Szuper volt. Modern és régi egyben. Mert a történet mai, de a család, aki szerepel benne, az felfogásban szerintem inkább régimódi (bár lehet nem ez a legjobb szó rá, de nem jut jobb az eszembe), pont olyan, ahogy én gondolkodom. És mostmár nálunk is van egyke nap a lányoknak. Némileg a könyvből és barátnőméktől véve az ötletet. Az első élvezője kisebbik lányom volt, aki is a Margit-szigetre akart kimenni. Sétáltunk, labdáztunk, pacit simogattunk. De legjobban a halom ebihal fogta meg.:) Sajnos a délutáni programot elmosta az eső, viszont így kicsit tudott pihenni, mielőtt összeszedtük a nővérét és együtt elmentünk fagyizni. Nagyon jó volt végül a nap és végre Z. is volt egyke és csak ő beszélt és nem vágott senki a szavába… Mielőtt pedig elfelejtem, elárulom a könyv címét: Mészöly Ágnes - Sünimanó

Hívott, találkoztunk és kaptam egy könyvet :)

Mindkét lányomnak volt anyák napi ünnepség az oviban. Az egyik feladat az volt előtte, hogy mondják meg, miért szeretik az anyukájukat.

Nagyobbik lányom (akinek le kellett festenie az anyukáját) válasza: „Mert anya mindenhova elvisz.” (Naná, hogy ezt mondta, egy nagyon zsúfolt, kirándulós, barlangos, koncertes hétvége után kérdezték meg :D)

Kisebbik lányom (akinek az volt a feladata, hogy csak úgy rajzoljon valamit nekem) azt mondta: „Szeretem anyuban a szívét.” Még el sem kezdték a kicsik a műsort, nekem már a könnyeim potyogtak. Egyébként a kapott rajzon sok-sok „fej”, ami mind egy-egy anya és középen a legnagyobb (kicsit hosszúkás, de a legtöbb minden van rajta, az vagyok én). Amiért külön örülök ennek, mert eddig csak firka rajzok voltak, most meg volt VALAMI. Igaz, csak kerek fejek, meg bennük 2-2 szem, de valahol el kell kezdeni ezt is.

Az egész ott kezdődött, hogy péntek délutántól apás hétvége volt, ergo a lányaimat át kellett adnom. Már eleve ezt utálom. Nem azért, mert nem tudok magammal mit kezdeni az ilyen hétvégéken, hanem mert nem hallom a csivitelésüket. Olyan dolgokon mennek/mehetnek keresztül, aminél nem lehetek mellettük, hogy megmagyarázzam, megvigasztaljam…,  vagy jobb esetben egyszerűen csak együtt örüljünk. Egyszóval piszkosul tudnak hiányozni.

Átadtam a lányaimat, és mentem dolgozni. Nincs jobb a munkaterápiánál ilyenkor! ;) De persze ez csak vicc.

Aztán hívott volna nővérkém, de kinyomtam, mert még mindig dolgoztam. Mire végeztem, folyamatosan mással beszélt, ezért elindultam hazafele. Mire sikerült kapcsolatba lépnem, már messze jártam tőlük. Így lemaradtam egy jó kis családi vacsiról, borról, beszélgetésről.

Otthon csak tettem, vettem és nem vettem észre, hogy az ágyra szerelt kislámpát, ami persze égett, levertem. Naná, hogy az égő részével a szivacs felé. Mire megéreztem az éget szagot és elkezdtem vadászni a forrást, és mire főleg megtaláltam, már enyhén szólva füstölt a matrac. Lerántottam az ágyról a lámpát, kihúztam, leraktam valami biztonságos helyre, majd nyakon öntöttem a matracot egy halom vízzel. De nem volt elég. Ezért kiráncigáltam az amúgy sem könnyű szivacsot a fürdőszobába. Égett felével beforgattam a kádba és csak zuhanyoztam és zuhanyoztam rá a vizet, mert meglepő módon, hiába érte már a víz az égett részt, a felette levő - látszólag ép rész még mindig füstölt. Csak tudnám, miből van ez a matrac. A tüzet megfékeztem, szellőztettem, de a szag még most, másnap is borzalmas a lakásban. Éjjel alig bírtam elaludni, folyamatosan attól tartottam, hogy mi van, ha mégse oltottam el rendesen. Aztán persze a fáradtság győzött.

Ma el akartam menni csavarogni, de az idő is olyan borús és hideg is van, ezért csak levittem a szemetet és gondoltam élelmiszert csak kell vennem, elindultam egy nagybevásárlásra. Gondoltam itt az idő, gyerekek nélkül könnyebb sokat vásárolni és különben is van nekem egy IKEA-s kis húzókám, majd az segít hazacipelni mindent. Odafele még elvittem a szelektív szemetet és az 1 hónapja összegyűjtött, már kinőtt, de még használható állapotú cipőket a megfelelő konténerbe. Gondoltam, szar nap ide-oda, tegyünk valami jót is. Na az a lényeg, hogy én jól bevásároltam, mert már sokminden kifogyott, elindultam gyalog haza, mert azt tudtam, hogy a csomagot képtelen lennék felemelni a villamosra. És különben is 5 villamosmegálló az smafu. Na ja nekem, de nem a kis csomag hordozó „szolgámnak”, pláne amilyen járdák vannak Mo-on. Alig értem túl az út felén, amikor az egyik keréktartó nemtommi, kitört. Furcsa, de már mikor elindultam, tudtam, hogy ki fog törni. A női megérzés, amire a legritkább esetben hallgatok. Nem voltam rest, kerék vissza a tengelyre. 0,5-5 méterenként raktam vissza a kereket (jó sokan megbámultak), de nem adtam fel, mert tudtam, hogy meg se bírom emelni a csomagot, nemhogy hazáig húzzam. Volt, hogy autó alatti állati nagy sárból szedtem ki, mert ami gurulhat, az el is gurul. De félutcányira a házunktól, olyan mélyre gurult egy autó alá, hogy ha csak be nem fekszem alá (sár volt!!!), esélyem se lett volna elérni. Így a maradék röpke 100 méteren, egy keréken egyensúlyoztam. De! Itthon vagyok. Reggel ugyan még megrántottam a nyakam, az úton hazafele kiszakadt a cukor…, de ezek már csip-csup apróságok. Mire hazaértem, megfogadtam, hogy nem nyúlok lehetőleg semmihez. Persze azért elmosogattam. Naná hogy nem vettem fel kötényt és a víz a szoknyámon kötött ki :D

Ezért most úgy döntöttem, hogy rendelek magamnak egy pizzát, kinyitok egy sört (a csokin már túl vagyok) és leülök olvasni. Mindezt pedig addig csinálom, amíg el nem megy rólam az ártó szellem (hogy ezt miből fogom tudni, ha semmit nem teszek, még nem tudom), vagy amíg haza nem jönnek a gyerekeim.

 ÉS MOST, HOGY MÁR KIÍRTAM MAGAMBÓL AZ ELKESEREDETSÉGEMET, CSAK NEVETEK AZ EGÉSZEN!

Huhhh, annyi minden történt, de nehezen veszem rá magam, hogy leüljek a géphez és megírjam. De most itt vagyok. Legutóbbi eseményről adok hírt, gyorsan, mielőtt elfelejtem. Ma délután továbbképzésen voltam. Egy idős úriember kérdezte, mellém ülhetne-e. Arrébb csúsztam. Próbált velem beszélgetni, és aki ismer, tudja, hogy nekifutásból nem szoktam bunkó lenni. (Csak utána? ;) )  Szó szót követett, kiderült mi a pontos szakmám. Felcsillant a szeme, ez őt érdekli, és ha nem haragszom, akkor ő szívesen elbeszélgetne velem erről, hátha sikerül meggyőznöm hatékonyságáról. Közben kitöltötte a tesztlap tetejét, nem túl feltűnően elolvastam, akkor kezdett meghűlni bennem a vér (persze azért jól is esett), ki mellett is ülök.  Neve nem más, mint Dr. Forrai György. Aki hallott már róla, az tudja ki, aki meg nem, annak jó böngészést kívánok a neten. Azzal váltunk el, hogy holnap hív telefonon, hogy faggasson a szakmámról. Remélem én nem kerülök bele egy könyvébe se! :D Ja és megígérte, hogyha megyek a szeptemberi továbbképzésre, akkor hoz nekem könyvet is.

Mama: Gyerekek, este muszáj rendet rakni, mert úszik a lakás.

Gyerek: De mama, nincs is víz a lakásunkban!

Jó sok évvel ezelőtt külföldön voltam au pair. Két tündéri, szőke kislány volt rám bízva. A nagyobbik angyali arcú, végtelenül jámbor, tele szeretettel és szeretetéhséggel, a kisebbik meg egy kis huncut boszorka volt. Mindkettőnek megvolt a maga szépsége, értéke, de a 2 gyerek tűz és víz. A szüleiket inkább hagyjuk. Arra jók voltak ők is, hogy megtanuljam, így nem szabad. Akkor arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha nekem is ilyen gyerekeim lennének. Én is nagyon szerettem őket és néha sajnos az volt az érzésem, hogy ők is túlzottan szeretnek engem. Sokszor mintha jobban ragaszkodtak volna hozzám, mint a saját anyjukhoz. Persze ez hízelgő, de biztosan nem jó. Aztán hazajöttem, teltek az évek és született két gyerekem (persze nem egyszerre). Ahogy nőttek, cseperedtek, egyre inkább azt vettem észre, hogy pontosan arra 2 két kislányra hasonlítanak mind kinézetben, mind habitusban. Nekem már ez is furcsa volt. Aztán megismertem egy házaspárt, mikor a 2. porontyom ½ - ¾ éves volt (már nem emlékszem pontosan). Az én kislányom világrajövetele után 1,5 évvel született babájuk. És minő csoda, ez a gyermek kinézetben, viselkedésben, ételszeretetben stb. szinte egy az egyben ugyanaz.

Olyan furcsa ez, mert a korkülönbségeket tekintve reinkarnáció nem lehet. Igaz nem értek hozzá. „Boszorkányság”? Nem tudom. De ha valakinek van erre magyarázata, arra kíváncsi lennék.

Eredetileg írtam volna 3 héttel ezelőtt ide, de végül úgy láttam jónak, hogy jobb, ha az az írás abban a formában, ahogy megszületett, nem kerül fel ide. Mindenesetre jó volt, hogy kiírtam magamból. Itt és most csak a lényeget mondom: Arra nevelem a gyerekeimet, hogy legyen/lehessen véleményük. Ne csak a gyerekek felé, hanem nyugodtan mondják azt a felnőtteknek is. (Persze folyamatosan próbálom finomítani a kifejezés módját náluk, de azt hiszem ez természetes folyamat). A probléma ott kezdődött, hogy egy „úriember” képtelen volt elviselni azt, hogy egy gyerektől kritika (megjegyzem nagyon is jogosan) érte őt és a lányát. Nem is nevezném igazán kritikának, inkább kérésnek, hogy vegyék figyelembe a másik ember területét és vigyázzanak a másik tulajdonára. Sem a kérésben sem annak kifejezésmódjában nem találtam kivetnivalót. A papa mégis magából kikelve, hordta le a lányomat és utána engem, hogy hogy képzelem én azt, hogy a gyermekem bármiről is vélemény nyilvánít egy felnőtt felé. Kb. csak le nem hülyézett, mert így nevelem a lányomat. Amiért pedig ezen akkor nagyon fennakadtam, egyrészt mert sajnálom a gyerekeit, hogy milyen szólásszabadság lehet náluk, másrészt meg attól féltem, hogy ez majd törést okoz a lányomban. Így aztán még aznap délután, otthon, nyugodt körülmények között átbeszéltem vele a történteket. Csak remélni tudom, hogy ez elég lesz.